Egyáltalán felmerült valaha benned, hogy nem vagy őszinte önmagaddal? Érdekes, önmagunkat leleplező téma.
A legnagyobb hazugságokat önmagunkkal hitetjük el. Mit jelent önmagunknak hazudni? Önigazolást, hogy valójában jól csináljuk/jól csináltuk az életünket. Ha nem vallom be magamnak, hanem elhazudom akkor az szinte megnyugtat arra a pillanatra. Ezért van az, hogy felépítünk egy hazugságokkal teli, magunknak nem megfelelő életet, majd sorozatosan tapasztaljuk, hogy egyre jobban csúszunk le a lejtőn, a kártyavár összedőlni látszik. Nem értjük miért. Sok oka van ennek, de a legfőbb oka, hogy nem a saját életünket éljük! Hogy mondhatok ilyent? Hiszen elvileg mi döntöttünk úgy, hogy ezt az utat járjuk, vagy?
Tudjuk, hogy a tudatalatti mintáink szerint éljük az életünket, addig amíg rá nem ébredünk arra, hogy ezek a minták 'örökölt minták' és nem a saját magunk által helyesnek gondolt, a mi életünket támogató minták.
Hányszor előfordul, hogy a nem megfelelő társat választjuk, rendszeres, hogy nem a megfelelő iskolát végezzük el, sorozatosan előfordul, hogy olyan munkahelyre megyünk dolgozni, amely érezzük, hogy nem a mi világunk, de mégis megtesszük, mégis bevállaljuk.
Nagy őszinteséget igényel az életünk mindegyik területe.
Miért vagyok együtt a párommal? Azért mert szeretem? Igen, szeretem. Még mi a jó abban, hogy együtt vagyunk? Hát az a jó, hogy tőle megkapok mindent, amit kiszólok a számon. Nem kell dolgoznom végre, mindigis erre vágytam. Mi a hátránya? Az, hogy érzelmileg magányosnak érzem magam. Nem érzem magam mellette nőnek. Nincs ideje velem foglalkozni. A gyerekei számára én egy szolga vagyok.
Mivel tartok fenn valójában egy ilyen kapcsolatot? A tudatalattimban futó programommal. Viszont, amíg nem vagyok kész arra, hogy felismerjem ezt a programot, mert túl sokat veszítenék vele, ha fény derülne rá, addig keményen hazudok önmagamnak. Szeretem, megkapok tőle mindent úgy, hogy nem kell dolgoznom...Tényleg így van? Tényleg az számít, hogy megkapsz minden tárgyat amit akarsz? Egy részünk biztos helyesel, de nem ez a fő lényeg. A fő lényeg az, hogy érzelmileg magányos vagyok, a gyereki számára egy rabszolga vagyok. Ezek az érzések nem a boldogság irányába vezetnek. Lényeges lenne felismerni, hogy kinek a mintáját, kinek az érzelmeit élem és ismétlem az életemben. Ha felismerem akkor rájöhetek arra, hogy nem vagyok áldozat, kiléphetek a nagy önsajnálatból és tehetek önmagamért.
Ha végig nézel az életed egyes területein akkor lehet, hogy úgy ítéled meg, hogy rendben mennek a dolgok. Aztán, ha egy kicsit mélyebbre mész a gondolatokban és elkezded elemezni területenként, akkor kiderül, hogy a párodat imádod csak annyi, hogy a párod anyukája és ti egy udvaron laktok, ezért majdnemanyós rendszeresen felhívja a kisfiát valami teendővel, amit a kisfia azonnal végrehajt, hiszen hálás anyukájának, hogy ráiratta a házat és még néhány ingatlant. Tehát valójában neheztelsz a párodra, hiszen téged mindig háttérbe helyez az édesanyjával szemben. Szereted a munkádat, de éjjel-nappal dolgozol lelkiismeretesen, aztán rájössz, hogy valójában magaddal időt sem tudsz tölteni és magadra nem is tudsz költeni, mert a család azon részét támogatod, akik valójában nem tesznek önmagukért. Valójában nem is magadért dolgozol, hanem a családod azon részéért akik nem tesznek magukért.
De nem mindig akarjuk igazán elemezni a dolgokat, nem akarjuk, mert kiderülne, hogy ha nem lennék a párommal akkor nem tudnék egyedül talpra állni, megélni, mi lenne a három gyermekkel, ha magam is úgy érzem képtelen vagyok megélni; hogy harminc év alatt felépített cégem és munkám, energiám menne kárba, ha felismerném, hogy valójában nem is ez a terület amit én akarok csinálni, ez nem nekem való, azonnal megszűnne a bevételi forrásom és semmivé válnék; hogy a múltamra rálátva, a düh, amit felismernék magamban családi kapcsolatok elvágó változásával járna; hogy a futást amit húsz éve csinálok és bár érzem, hogy nem tesz jót, mert a térdeim tönkrementek, csak azért csinálom, mert a barátom szeret futni; ha elhagynám az ügyvédi pályát, amelyet kifejezetten utálok csinálni, kitagadnának a családomból (mindenki ügyvéd volt); ha belátnám, hogy apám egy alkoholista volt, aki állandóan sakkban tartotta a családot, akkor az a szeretet amit iránta érzek, megszűnne létezni és ellene fordulnék; ha észrevenném, hogy anyám egy nárcisztikus, aki mindig csak magával foglalkozott, akkor a saját létem is megkérdőjeleződne, hiszen én belőle vagyok, már lehet, hogy nem tudnám szeretni annyira.
Sok olyan helyzetet tapasztaltam amikor konzultáción rátértünk arra, hogy a Kliens meséljen a gyermekkoráról, akkor kifejtette, hogy minden nagyon rendben volt. Ez lehetséges? Akár igen, lehetséges.
Bármilyen szuper is volt a gyermekkorunk, meg kell értenünk azt, hogy a minták, programok bizonyos része, amelyeket hozunk, nem támogatják az életünket. Nem kell, hogy verjenek gyermekkorodban ahhoz, hogy bántalmazó kapcsolatban élj felnőttként. Nem kell óriási traumákat megélned ahhoz, hogy felnőttként úgy érezd nincs sínen az életed.
Sok kis minta, melyből több teljes hitrendszer áll össze, ez az ami meghatározza az életedet.
Például: gyermekkorod óta szereted édesanyádat, mindig mindent megtett érted, ezt tudod, érezted is. Aztán felnőttként arra jössz rá, hogy pont olyan irgalmatlanul sokat dolgozol mint ő, pont annyira nem hálás a munkád mint amennyire nem volt hálás az övé. Végül rájössz, hogy a minta az, hogy egy feneketlen kútba öntöd az energiádat, értelmetlenül. Téged ez zavar és szeretnéd az édesanyádtól hozott mintát megváltoztatni. Nem is tudtál róla, mert nem tudatosan, hanem tudatalatt érezted, hogy édesanyád nem volt boldog, elfogadott olyan helyzeteket amiket nem lett volna szabad elfogadnia, hogy olyan dologba fektet energiát ahol nem volt megbecsülve. Nem tudott veled elég időt tölteni a munkája miatt. Stb.
Mi történik akkor, ha már eljutunk oda, hogy megengedjük magunknak, hogy észrevegyük a problémákat az életünkbe?
Mindenképpen jó, ha már nem titkoljuk magunk előtt a problémáinkat. Sokan eljutnak ebbe a fázisba, mely szükséges, de nem elégséges a megoldáshoz. Itt éljük azt meg, hogy mindenkit hibáztatunk: a párunkat, a főnökünket, a kollégáinkat, a gyerekeket, az iskolában a gyerekem tanárait, vezetés közben a forgalmat, a gazdasági helyzetet stb., tehát mindenki hibás csak én nem.
Ebben a helyzetben nem érdemes sokat időzni, mert elsősorban önmagunknak és a környezetünknek sem jó. Elhisszük, hogy a körülöttünk lévő események irányítják az életünket. És tovább folytatódnak a problémák.
Következő szint amikor látjuk, hogy a problémáinknak mi lehet az oka, tisztában vagyunk az összefüggésekkel. Itt már rájövünk arra, hogy az események amik történnek azok miattunk, a mi mintáink miatt történnek. Itt már rálátunk arra, hogy az életünket mi magunk irányítjuk a tudatalattinkkal. A saját történetünket még nem látjuk át.
Aztán az út rávezet minket arra, hogy rálássunk a mi hátráltató mintáinkra. Meglássuk a saját összefüggéseinket. A páromat azért nem hagyom el, mert attól félek, hogy nem tudok saját lábamra állni, eltartani magamat. Rájövök, hogy ez édesanyám mintája volt.
S végül a katarzis amikor megváltoztatjuk a mintáinkat s ezáltal a valóságunkat is. Mire gondolok?
Itt már képes vagyok elvégezni az energiamunkát, ami által a hátráltató mintáimat lecserélem az engem segítő mintázatra és ez megjelenik a valóságomban is. A példánál maradva: Felismertem édesanyám mintáját, lecserélem az engem támogató mintára, mely szerint:
Lehetséges, biztonságos, megengedett bízni önmagamban. Képes vagyok saját lábamra állni, biztonságban vagyok, megengedem magamnak, lehetséges és biztonságos, hogy minden erőforrás a rendelkezésemre álljon ahhoz, hogy önálló életet tudjak élni, anélkül, hogy valakitől függne az életem, a körülményeim.
Aki ezt meg tudja tenni, egyszer csak azt tapasztalja, hogy jön egy olyan lehetőség, amire soha nem gondolt volna, mert nem volt megoldásként az eszköztárában. Felkínáltak neki egy lakást, ahol ingyen élhet...
Mi ez, ha nem a valóságunk tudatos megteremtése?
Olyan szépen le lehet vezetni, de sok munka van ebben. A mintáinkra rájönni és megváltoztatni lehetséges, de önmunkára van szükség.
Az előny az, hogy saját magunkat építjük fel, ezáltal, nem valaki más életét éljük. Ha önmagunk vagyunk, akkor biztos alapokon állunk. Aki más életére - saját tudatalattijában futó hátráltató mintájára - épít öntudatlanul, az élete egyszer csak kártyavárként dőlhet össze.
Ha úgy érzed dolgoznál magadon, de segítségre van szükséged, akkor kérj időpontot konzultációra e-mail-ben.